Apa vagyok

2010 december elején elköltöztem otthonról.
Szerdán este lefektettem a fiúkat, elaludtak. Leültünk a konyhában.
- Azt szeretném, ha elköltöznél.
- Jó.
 Persze, hogy jó. Jó a zúgás, mintha másnapos lennék, tehetetlenül erőtlen. Amíg fel nem áll, és ki nem lép a konyhaajtón, addig jó.
 Még épült az új bevásárlóközpont a kispesti metróvégállomáson. A Vak Bottyán utcában szálltam ki az autóból, alig bírtam el a sporttáskát a ruháimmal. Mehettem körbe, a palánkok mellett keresztül az építkezésen, fel a vasrács lépcsőn. Checkpoint Charlie. S-Bahn-nal keltünk át Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe, amikor nem sokkal a határsáv után menet közben kinyílt a vagon ajtaja, és belépett egy férfi. Csodáltam a bátorságát, ahogy a mozgó vonaton egyik szerelvényből a másikba átmászott. Láttuk a kiállítást, hogyan próbáltak a Spreen átszökni, láttuk a szépen gereblyélt nyomsávot, a tengerészeti múzeumban az aknákat, a Pergamon Múzeumot. Nyugaton kilátókon lehetett átkukucskálni a falon, de nekem jobban tetszett keleten a katonai pompa, a fal megközelíthetetlensége. A vonaton egy körülbelül két éves gyerek folyton eldobálta a cumiját, amit mi mindig visszaadtunk.  A Müggelsee mellett nyaraltunk egy kempingben. A búcsúestén én csapoltam a sört.
 A sporttáska jó két hétig hevert a munkahelyemen a raktárban. Közben a maradék cuccom, és a bedobozolt könyveimet áthordtuk Rákospalotára a barátomhoz, aki még szerda este befogadott.